Egyszer már írtam róla, hogy nem igazán szeretem a mesterséges illatokat. Nem vagyok az a típus, aki illatosítót rak a lakás minden zugába, a természetes illatok vagy akár szagok sokkal barátságosabbak számomra. Azt is leírtam már, hogy ha megkreál(tat)hatnám egyszer saját parfümömet, feladatba adnám, hogy a laborban a zuhanyzás utáni tiszta bőr illatát teremtsék meg, üvegezett formában.
No, most belefutottam valamibe, ami elgyengített. Pár napja az Avon Senses Lagoon fantázianéven futó tusfürdőjét használom, és fürdés után olyan illatú a bőröm, mint a tiszta tengerben való úszás után. Vicces lehetek, ahogy ülök a monitor előtt és szagolgatom magam. (Megnyaltam (:, nem sós - sajnos.)

Ezt a bejegyzést nem szponzorálta senki, csak a puszta lelkesedésem.

Nagy boldogság ért tegnap, teljesen váratlanul. Este már túl fáradt voltam, hogy leírjam, de most pótlom, mert néhány év múlva biztos hasznát veszem, ha visszaolvasom. Különben is, sikerélményről számolhatok be, azt is le kell írni, nem csak a szenvedéseket.
A tegnapi napot a házasságom előtti utolsó flörtöm vagy inkább flörtkezdeményem tárgyával töltöttem, és még néhány kollegámmal. Tréning, trénerrel. Ahogy nézegettem a srácot, rájöttem, nagyon jó, hogy semmi nem történt annak idején köztünk, jól összezavart volna mindent, de ismét meg kellett állapítanom, hogy nem csak nagyon okos és érett személyiség, de szép is. A lényeg viszont, hogy olyan finom intelligenciával állít tükröt nekem és olyan gyorsan és könnyen eljuttat a nagy felismerésekig, mindenféle bántás vagy sértődés nélkül, hogy csak azt szeretném, bárcsak a pszichológusom lenne.

A sikerélmény viszont nem ez volt. Az Emberi játszmák-ból ismert tranzakció analízis alapján (szülői, felnőtt, gyermeki én-állapot) készítettünk egymásról a kollegákkal oszlopdiagramot, amelybe azt rajzoltuk be, szerintünk a másik milyen mértékben Irányító Szülő, Gondoskodó Szülő, Felnőtt, Szabad Gyermek, Alkalmazkodó/Lázadó Gyermek. Amikor megláttam a rólam készített diagramot és ahogy hallgattam a kollegám hozzá fűzött magyarázatát, elsírtam magam örömömben. A többiek bólogattak, egyetértettek vele. Nagyon jól esett. Nem is tudtam, hogy ilyennek látnak kívülről.
Az ábra (nincs most szkenner a közelben) úgy nézett ki, hogy az 5 oszlop szinte teljesen egyforma magasságig volt berajzolva, ami egyébként a kiegyensúlyozott embert jelenti, de a Felnőtt én-állapot oszlopának teteje le volt gömbölyítve, a Szabad Gyermeké meg a többi oszlop magassága felett késhegyszerűen csúcsosodott a magasba. Ezt a két, a többitől kicsit eltérő oszlopot a kollegám úgy magyarázta, hogy szerinte mostanában kerültem, kerülök a felnőtt én-állapotba, de a folyamat még nem zárult le, s jelenleg ez a leginkább felfelé törő része a diagramomnak, ezért ennek az oszlopnak a tetejét kidomborította. A Szabad Gyermek oszlop pedig azért csúcsos és előretörő, mert én vagyok a csapatban, aki gyakran kimond olyan dolgokat, amiket mások nem mernének, de aztán követnek. S az én szabályoktól elvonatkoztatott gondolkodásom és szabad gyermeki viselkedésem tud utat törni az újító szándékú dolgoknak. Nem tudom szó szerint felidézni, de nagyjából ez hangzott el. A többiek, köztük a főnököm is, bólogattak, hozzátettek, és elhangzott, hogy nekik fontos, hogy én ki merem mondani, ha a király meztelen. Én meg csak sírtam és sírtam, mert egyrészt ilyen visszajelzést még nem kaptam idáig a több éve tartó fejlődési törekvéseimről, másrészt nagyon nagy kincs, ha az ember munkahelyén értékelik, hogy ami a szívén, az a száján.
Elkértem a rajzot, elteszem magamnak, nehezebb időkre. Majd előveszem, nézegetem és erőt merítek belőle, ha szükség lesz rá.

Megfigyeltem már, hogy a nyaralás minőségét az irodában maradók számára a visszatérő kollega bőrének barnasága határozza meg. A "hogyhogy nincs színed" egy tipikus és baromi unalmas kérdés szabi után, pláne, ha sajnálkozó tekintetek kísérik. Nem ettől függ ugyanis, ki mennyit és milyen jól nyaralt.
Én az a típus vagyok, aki 1-2 napozás után lebarnul, mégsem szoktam még nyár végére sem igazán csokivá vállni. A napon fekvést ugyanis kb. 20 percig bírom. Ha épp van arrafelé víz, amiben megmártózhatok, utána még egyszer 20 perc belefér, de ennyi. S mégcsak nem is az a fő ok, hogy a szemembe süt a nap meg nincs olyan pozíció, ami kényelmes is és nem is keletkezik barnulásmentes csík a hajlatoknál, redőknél. Sokkal inkább unom a strandon döglést. Eleinte jól esik, meg már alig várom, hogy végre napon legyek és ne kelljen semmit csinálni, aztán egyszerűen nem hiszem el, hogy ezzel fog elmenni egy napom. Pláne egy hetem vagy kettő. Nehezen bírom a tétlenséget. Nem arra gondolok, hogy nyaraláson szeretnék mosni, főzni, takarítani vagy rittyenteni egy jó kis, összetett Excel-táblát, hanem hogy csinálni valamit, ami egy hajszállal több, mint feküdni a napon... teszem azt körbebiciklizni a környéket, sétálni a közeli városban, figyelni az embereket egy kávézó teraszán, elsajátítani egy újabb fejezetet valamelyik hobbitevékenységemhez, hatalmasakat beszélgetni a kedvessel, haladni valahonnan valahova, s nézni, ahogy fut a táj, stb.
Ráadásul, amióta kimetszették az anyajegyemet, még akkor is a bőrrák jut az eszembe a déli napozásról, ha az orvosok megnyugtattak, hogy rendszeres szűrés mellett és magas faktorszámú krémmel nyugodtan napozhatok, persze csak egy kicsit. S még akkor is, ha tudom, nagyjából mindenkinek ezt mondanák, ha elmenne szűretni. De sajnos nem megy.* Csak kérdezget, miért nem vagyok barnább. Pedig manapság ez már...

*Menjen mindenki, szerintem! Mert az utóbbi 1-2 évben sokkal nagyobb a bőrrák veszélye, azon belül is a melanomáé, mint korábban volt, és sok orvos meséli, hogy későn fordulnak hozzájuk az emberek. Akkor, amikor már nem tudnak segíteni rajtuk. S hiába írják a magazinok, nincsenek egyértelmű előjelek és kizárható embercsoportok. Én például nem voltam fehérbörű és érzékeny sem, nem szoktam leégni, és sosem napoztattam magam ráncosra, aztán mégis bajba kerültem. Simán lehet akár attól is, hogy ujjatlan pólóban mászkál valaki a városban. Márpedig ki nem mászkál?

Vége a hétnek, hulla fáradtan ülünk a tévé előtt. Dris éhes. Dris egyre éhesebb. Nincs energiánk elmenni bevásárolni. Javaslom, legyen az a munkamegosztás, hogy én kitalálom, mit lehet készíteni gyorsan és egyszerűen az itthon levő alapanyagokból, ő meg megcsinálja. Oké, benne van.
Tejbegríz. Tej, búzadara, cukor, margarin. Tetejére a múltkori palacsintázásból maradt kakaópor. Odaáll, követi az instrukcióimat, kész, megeszi.

Most ott ül az ágy szélén, felhúzott lábakkal, elkámpicsorodva. Egy világ omlott össze benne azzal, hogy megtudta, hogyan készül gyerekkora kedvence. (Azóta nem evett ilyet és nem is gondolkodott rajta.)
Hiába, a felnőtté válás irdatlan nagy pofonokkal jár.

Ez a teszt rövid volt, velős, és érdekes eredménnyel szolgált. Tulajdonképpen minden kategóriában jóval az átlag alatt van az eredményem, de a velem egykorú, azonos nemű és ugyanott élő kitöltők átlagával teljesen megegyezik. Tehát "normálisnak" minősülök. Tehát₂, az én korosztályombeli budapesti nők szexuális partnerei számának átlaga messze elmarad az egyéb kategóriákba tartozók átlagától. Hogy ez jó hír vagy rossz, mindenki döntse el maga.

(Hány éves a kapitány?)

Ott a végén, az eredmények után található néhány érdekes statisztika, kettőt ki is vágtam, a bloggerek/nembloggerek és a konzervatív/liberális arányt mutató ábrát, mert gondolatébresztő. Szabad a komment!

Egy olyan világban élünk, ahol semmi nem marad megörökítetlen, és én ennek most kivételesen nagyon örülök. Amiről itt írtam, azt meg is lehet nézni, hála egy gyorsreagálású és remek helyzetfelismerő képességgel rendelkező mobilozónak. A beszédnek ugyan csak a végét sikerült elkapnia, de így is élvezhető. (A dalban úgy 3:00-tól található a "lényeg", de szerintem érdemes az egészet végignézni.)

Szabim után 2-3 nappal elvileg kipihent vagyok, erejem teljében, meg minden. Úgyhogy semmi másra nem foghatom, csak az öregedésre, hogy egy koncert meg egy kis éjfél utáni beszámolóírás, azaz a késői lefekvés így megvisel. Ma délelőtt 10-kor már túl voltam a második kávémon, s még mindig csak könyökölni vagyok képes, meg laposakat pislogni. Közben időnként még feldereng kedvenc (és egykor sokat emlegetett) politológusom aranyos, mosolygó arca a tömegben, és hogy kellemes emberekkel volt tele a Syma Csarnok.
Be kellene vezetni minden koncertnap után egy álmodozós napot. Fizetettre gondolok, természetesen.

Seal-lel kapcsolatban mindig is úgy éreztem, sokkal ismertebbé vagy inkább elismertebbé vált volna, ha nem lenne fekete, mert zenei tehetsége és a show business-ben szükséges tulajdonságai alapján simán ott a helye a legnagyobb világsztárok közt. Nem kis stadionokat, hanem hatalmasakat kellene megtöltenie még a világnak ezen a felén is, ahol mi élünk.
Szoktam mondogatni, ha nem lenne fekete (vagy inkább a világ nem úgy állna hozzájuk, ahogy), simán George Michael méretű sztár lenne, de aztán elgondolkodtam, GM is elismertebb lenne, ha nem lenne meleg... na, ebbe inkább nem bonyolódom bele.
Lehet, hogy egyedül vagyok vele, de nekem mégiscsak sok hasonlóság van a két énekes között, nagyjából ugyanazt váltja ki mindkettő belőlem, ugyanazon tulajdonságaik miatt kedvelem őket, pedig mégcsak nem is egy zenei műfajban munkálkodnak. Viszont mindketten azt a letisztult, finom eleganciát képviselik, mind a zenéjükben, mind külsőségekben, amit annyira szeretek. (Már csak a poén kedvéért jegyzem meg, hogy Sealnek és GM-nek is van Amazing című száma, valamint mindketten elénekelték a számos feldolgozást megélt Killer-t. Ez utóbbi is jelzi, tényleg két hasonló kaliberű és muzikalitású emberről van szó.)
Azt is észrevettem, hogy ahogy vénülök, egyre kevésbé ragadnak meg az egy-két nyári előadók, mégha figyelemreméltót alkotnak is, sokkal biztonságosabb talaj számomra egy évtizedek óta tartósan minőséget nyújtó zenekar vagy énekes. Ebbe a körbe tartozik Seal is, aki ugyan nem szenved ki magából évente egy új lemezt, hogy mindig a köztudatban maradjon, de ha egyszer megjelenik tőle valami, az kifogástalan.
Ilyen benyomásokkal indultam neki a tegnap esti koncertnek. S hogy milyenek értek ott, azt a fesztblogon írtam le.


Köszönet a fotókért Aretuskának.

Részben az én pénteki bejegyzésem és kommentjei alapján tette közzé mimke városnéző felhívását, Amit csak a turisták látnak címmel. Bátorítok mindenkit részt venni benne.
Én is töröm a fejem, mi az, amit látok, mások nem látnak, és én tudom, hogy én látok, de mások nem látnak. :) Nem is olyan könnyű feladat.

még annyit, hogy amikor - ahogy az egyik kommentelő mondta - az élet tálcán kínálja, hogy kicsesszek azzal, aki egyszer kicseszett velem, és ott állunk egymással szemtől szemben, s meglátom a szemében, hogy ő is tudja, most forgatókönyv szerint az ő lassú, de biztos megkínoztatásának és haláltusájának kellene következnie, akkor én teszek neki egy gesztust, valami jót, valami szeretetteljeset. Erre általában egyik sem számít, nem érti, zavarba jön, de később leesik neki. Valószínűleg sosem felejti el. 
És így nem is süllyedek le az ő szintjére a bosszúval.
Erről eszembe jutott a Schindler Listája egyik jelenete, amelyben Goeth (azaz Ralph Fiennes) Schindler (azaz Liam Neeson) hatására "rájön", hogy a sorozatos öldöklés helyett sokkal nagyobb hatalom kegyelmet osztogatni. "Megkegyelmezek", "megkegyelmezek". :)

A fenti "megoldást" csak apró és közepes sérelmekre tudom alkalmazni. De az a fura, hogy amíg nem láttam meg pár hete életemnek ezt a 23 évvel ezelőtti szereplőjét, addig azt hittem, 1-2 évvel ezelőttig csak kis és közepes sérelmek értek (legalábbis "bosszú" szempontjából, mert azt ugye tudjuk, hogy amúgy sokkal nagyobbak is). Aztán megpillantottam őt, és elkezdtem számot vetni. A többit már leírtam.